monyik

Mi a jó az úszásban? Persze lehet sorolni, hogy csodás tartást ad, minden izmot megmozgat, egyszer mindenki megtanul úszni, meg még egy csomó sztereotíp érvelés. De az úszásban mégis az érzés a legjobb!! A lebegés, a víz közege, az, hogy vagy átmelegít, vagy lehűt, ha az kell. A víz akkor is jó, ha nem tudsz úszni, de ha tudsz, akkor meg tiéd a világ természetes vízállománya a boldogságra.

Az emberek egy része fél a víztől. Ezért van az, hogy az úszástanulás első lépései, hogy a fejedet merd bedugni a víz alá. Számomra pedig mindig ez volt a legjobb része. Mikor megszűnik a világ, eltompulnak a hangok, furcsa, monoton belső zaj vesz körül. Azért ahhoz, hogy felnőttként ezt meg tudd élni elég fontos, hogy a kezdetek jól induljanak, hogy megszeresd a vizet. Fontos, hogy ahol megszereted a vizet, az jó környezet, jó emlék legyen.

Én elhordtam babaúszni a fiam. Imádta. Nagyjából az összes baba imádta. Ez valami fantasztikus dolog. Egyre többen próbálják ki, egyre több eszközzel dolgoznak a babaúszásokon és ezzel egyre korábban vízhez szoknak a gyerekek.

Amikor a fiam 3 éves lett, úgy gondoltam, hogy elviszem végre „rendes úszásra”. Na, és ez már valami kiábrándító dolog volt.  

Csak hordtam, hordtam a gyerekem úszni hetente kétszer, de a nyáron látnom kellett, hogy elmerül, mint a balta. Nem merem összeszámolni mennyi pénzt költöttem a dologra és nem gondolom végig, hogy mennyi időt és energiát feccöltünk az egészbe. Nem vagyok egy múltba révedő, régenmindensokkaljobbvolt típus, a demagógia is távol áll tőlem, de szerintem valami elromlott ebben a világban. Engem nagycsoportos koromban elvitt az ovi úszni, ahol nem ért le a lábam és mire iskolás lettem úsztam. Azon a nyáron már teljes medencéket úsztam át, pedig csak az ovi vitt, nem az anyám, nem voltam kiemelkedő, nem szántak versenyre és nem is volt különösebb szerelem a sporttal. De megtanultam úszni.

Persze lehet azt mondani, hogy az én gyerekemnek nincs hozzá érzéke, vagy tehetsége, se türelme, se semmi. Egyszer megpróbáltam megemlíteni az oktatónak, hogy én ezt elég lassú haladásnak érzem, mire az volt a válasz, hogy nem érett még meg a gyerek fejben. Ez a gyerek 2 évesen a fél Cini-Cini muzsika könyvet fejből tolta és 4 évesen 10 feletti számokat adott össze, 5 évesen magától elkezdett osztani és szorozni. Nem vagyok neurológus, se pszichológus, se fejlesztő-pedagógus, fogalmam nincs, hogy a kettőnek van-e köze egymáshoz, de az akkor sincs rendjén, hogy 2 éve jár úszni és elmerül, mint a balta. Bicajozni megtanult, korcsolyázni megtanult, síelni megtanult. Úszni nem tanult meg.

Más alkalommal, mikor ismét letelt a valamitmárkénetudni idő, újra bepróbálkoztam egy félénk kérdéssel, hogy mér’ nem tud úszni a gyerek? Válasz: mert nem figyel oda. Ekkor már próbáltam magam kevésbé gyorsan hagyni lerázni, ezért megkértem mesélje el a teljes szitut. Kiderült, hogy a gyerek rettenetesen unja az egészet, ezért rosszalkodik. Amikor rászólnak, hogy oké, akkor lehet menni ki a medencéből, akkor azonnal megcsinálja az adott feladatot. Maradéktalanul és azonnal. Nem vagyok sportpszichológus, nem jártam tesiszakos semmilyen oktatói intézménybe, de számomra ez azt jelenti, hogy a gyerek képes rá, túl van a feladat megoldásán, de se motivációja, se előrelépési lehetősége, mert bevárjuk míg az összes gyerek odáig eljut, hogy a fejét a vízbe merje rakni... De ha meg tudja csinálni az egyes rész-szakaszokat, miért merül el velem a Balatonban, mint a balta?

Elvittem hát egy másik úszóiskolába. Elmondtam, hogy 2 éve már próbálkozunk az úszással, erre ráadtak egy karúszót… Egy egész órát mentek úszódeszkát a mellkashoz szorítva háton lábtempóval, karúszóval... Felnőtt fejjel is kibírhatatlanul unalmasnak találnám ezt, nem ám gyerekként. Mivel rendelkeztem már némi rutinnal és jobban féltem a pénzem, mint eddig, már egyáltalán nem jöttem zavarba, így voltam bátor eleve két kérdéssel gyötörni az oktatót. Miért kell a karúszó? Válasz: majd legközelebb nem kell. Mi a tematika: egy-egy órán csak egyféle tevékenységet csinálnak? Válasz: először tanuljanak meg háton úszni. Felvilágosított egy anyuka, hogy higgyem el, ez messze hatékonyabb, mint az eddigiek, mert nekik ez a harmadik helyszín szintén két év alatt és látja a fejlődést. Azóta találtam még számos olyan szülőt, ahol megy a pincsi-pancsi két éve, ömlik a tagdíj és a gyerek elmerül, mit a balta, bár a legtöbb szülő szerint még így is látszik a fejlődés. Nem tudom ez mit jelenthet, gondolom lassabban merül el…

Félreértés ne essék: nem akarok versenyúszót nevelni a gyerekből, bár a jelek szerint, ha azt választottam volna, akkor már tudna úszni. A gyereknek semennyi félelemérzete nincs a víztől, inkább a víz alatt szeret lenni, mint felette, így nekem muszáj megtanítanom a biztonságos úszásra. Ennyit szeretnék csupán elérni. Nem többet. De ennyit legalább. Mindemellett valahogy azt sem tudom elképzelni, hogy Darnyi Tamás kettő évig polifoam hurkácskákkal a nyakán lődörgött az uszodában és azt gyakorolta, hogy bele merje tenni a fejét a vízbe. Azt is felfogom, hogy a versenyre szánt gyerekek órákat töltenek a medencében monoton gyakorlatokkal, mert csiszolni kell a technikán. De én beérem egy mezei, rondán kivitelezett mellúszással is. A tudással magával.

A nyaraláson elhangzott a gyerek szájából, hogy ő a nagymedencében kívánja tölteni a rendelkezésre álló 7 napot. Mondtam, ha majd tudsz úszni drágagyerekem. Közölte, hogy ő tud, mert két éve jár. Innen tolja az ember kapufára… Okos anyuka frappáns válasza azonban megvolt: na, jó, ha nem merülsz el, mint a balta, és egyik végéből átjutsz a másikba segítség nélkül, na majd akkor mehetsz a nagyba. A gyerek megcsinálta. Volt motiváció, volt képesség és nyilván éppen ebben a pillanatban érett meg fejben is… és nem merült el, mint a balta. De nem tud úszni. Csak kavar a vízben.

Ahogy látom rendkívül kevés szülőt zavar egyébként, hogy a gyerek irgalmatlan lassan tanul meg úszni. Próbáltam szövetségeseket keresni, vagy hasonlóan gondolkodókat, de legtöbben mosolyogva nézik az üvegfalon keresztül, ahogy szupercuki fürdőrucikban csattannak a vizes kövön a talpacskák, néha még felmutatott hüvelykujjal jelzik is, hogy milyen jól csinálják a kisemberek. Pedig nem csinálják jól. Nem tudnak úszni. Én meg csak várok, várok, hogy a gyerek le tudjon nyomni kettő darab összehangolt kar és lábtempót egymás után. Már arra is gondoltam, hogy máshogy kellene ezt felfognom: a gyerek végül is mozog, télen úgysem lehet annyit kint lenni, valamiben csak el kell fáradnia.

De nem tudom megemészteni, hogy a legjobbak között vagyunk a sportággal a világban, de aki nem versenyszerűen kívánja űzni, az szánalmasan el vannak hanyagolva. Fel nem foghatom, hogy lehet az, hogy aki nem versenyistállóban akar felnőni, az ne tanuljon meg átúszni egy medencét legalább keresztben kettő év alatt. Nem tudom elfogadni, hogy itt Budapesten, ahol annyi uszoda van kerületenként, mint egy megyeszékhelyen kb összesen, itt órákat kelljen hurcolnom délutánonként a gyereket, mert a többi hely annyira gyenge.

Esküszöm, ha megtanították volna már úszni, akkor is eljárnánk hetente egyszer, csengetném a tagdíjat is, mert nagyon jó sport a fejlődésben lévő gyerekek számára.

Szóval új küldetés: hol tanul meg a gyerek úszni? Legyen az egyszerűség kedvéért első körben valami délpesti hely, köszi :)

Tudom, arról volt szó, sportolok, de két hete felváltva betegek a gyerekeim, így más irány vett a dolog. Viszont van azért miről beszámolni. Ma okosabb lettem kettővel, és hogy ne maradjon homályban senki, megosztom veletek is a mai tanulásom.  

Mindenki lát az utcán, az iskolában, de már az óvodában is nem egy, se kettő olyan kisgyereket, aki nagyon komolyan túlsúlyos. Nem az a kis kerek verzió, aki picit hurkáska, vagy az a cuki kis gömbölyű, hanem az, akire ránézel és jézusmária. Nem azt gondolod, hogy dagadt, mint egy felnőttnél, hanem, hogy szeeegény. Azért, mert pontosan tudod, hogy nem a gyerek tehet róla, pontosan tudod, hogy nagyjából el van cseszve az élete. 8-10 évesen. Élete kb első 10%-ában. 

Nekünk a közvetlen környezetben van egy ilyen kisfiú. Első osztályos és gyakorlatilag mozgásképtelen. Semmiben nem tud részt venni, amiben a kisbarátai, vagy amiben a korosztályát tekintve szükséges lenne, vagy legalább amitől vidám lenne. Nem tud bukfencelni, nem tud leguggolni, ezért nem tud bújócskázni, nem tud semmi mögé elbújni, nem tud futni, nem tud fogócskázni, nem tud a játszótéri eszközökre felmászni, nem fér bele a hintába és gyakorlatilag a cipőjét sem tudja bekötni, mert nem tud lehajolni.  

Rendszeresen fáj a térde, hol itt fáj, hol ott fáj, az ízületei, a gerince, a lábai már most nem bírják el a testsúlyát. Valószínűleg ha látnánk a szívét sírnánk… 

Neki a heti öt tesióra valódi végigcsinálása teljesen lehetetlen, sőt megkockáztatom káros lenne. Teljesen képtelen ennyi mozgásra. Nála ez a hajó már elúszott. Ő már csak úgy tud javulni, ha először lefogy annyira, hogy a testmozgás maga ne ártson neki, ne terhelje a szívét, a keringését.   

És itt jön a mai nap csodája: az úszás az egyetlen, amit képes lenne elvégezni. A vízben ugyanis nem kell a saját testét úgymond elbírnia. Persze lehet mondani, hogy menjen sétálni, de könyörgöm: ez egy 8 éves fiú. Én magam halálosan unalmasnak találom, ha csak sétálok, annak a világon semmi értelme… Nem beszélve arról, hogy nem lehet egy gyereket kicsapni az utcára, hogy na, drágafiam, akkor menj és gyere vissza egy óra múlva. És itt már meg is törik a dolog: hiszen nem véletlen, hogy ez a gyerek ekkora és így el van hanyagolva. Teljesen kizárt, hogy bármelyike azon szülőpárosnak, akik idáig engedték fajulni a dolgokat, majd sétálnak vele… ezzel párhuzamosan ki is van zárva minden olyan valódi sport, amit a gyerek képes lenne ebben az állapotában csinálni, mondjuk egy futógépen sétálni vagy ilyesmi. Világos, hogy az ő esetében a testmozgás nagyon alapról indul. Ezért jó az úszás. Lassan tud csak haladni, óvatosan szabad neki ezeket elkezdeni.  

DE! Ezt meg tudja csinálni! Ez nem fájdalmas, nem igazán fárasztó a számára, élvezetes mindazzal a plusszal, amit maga a víz közege biztosít. És hát nincs egyedül. Az úszás attól is jó, hogy ugyan egyéni sport, de mégis csapatosan csinálják. Mégis van közösség, mégis lesznek kisbarátok, mégis közösségbe járunk.  

És nem hiszitek el: a kisfiút elvitte anyuka úszni! Azért 3 hónap múlva újra megkérdezem anyukát, hogy járnak-e még…

Egyre több kutatás elérhető azzal kapcsolatban, ahol vezető halálokként a táplálkozást jelölik meg, de a fizikai aktivitás hiánya is előkelő helyen van a listán. Ezzel együtt egyre több helyen, egyre többféle sport elérhető már Magyarországon is. A felnőtt lakosság mégis nehezen mozdítható. Ezért nagyon fontos, hogy már gyerekkorban elkezdjük a gyerekeknek megtanítani a mozgás szeretetét, a sportok nagyszerűségét.

Mindenféle sportban lehet találni szépséget és van, hogy párhuzamosan is működnek a dolgok. Ilyen a síelés, a korcsolya, amit csak szezonjában űz az ember, amellett, hogy heti rendszerességgel sportol. Sok helyen ma már vannak műanyag-pályás síoktatások, ahova el lehet hordani a gyerekeket tanulni, kis alapokat felszedni. Tudom, sokan a rutinos síelők azt mondják havon az igazi, de azért lássuk be, azt magyarországi viszonylatban nehéz elérni, erősen időjárásfüggő…

De ilyen lehet a korcsolya is. Budapest-szerte elég sok lett a közönségkorcsolyázásra alkalmas helyszín, sok helyen még ingyenes is. Az már manapság elég ritka, hogy befagy egy-egy alkalommal természetes állóvizeink bármelyike, de nem teljesen reménytelen a helyzet, volt már rá példa idén is. És ezek csak a kinti sportok. Számos olyan lehetőség is van, mint pl. az úszás, ami időjárástól nem függ, és igazán akkor megy az ember, ha akar.

Vannak előnyei, ha csapatsportot választ a gyerek, de annak is, ha egyéni sikereket lehet elérni, minden ember habitusának megfelelően választhat ezek közül. Az igazán lényeges, hogy a gyerekeknek alkalmuk legyen magát a sportolás, a fizikai aktivitás örömeit megtapasztalni.

Egy gyereknek ugyanis ez a valódi örömöt, vidámságot jelenti. Nekik még nem azért kell ezzel foglalkozni, mert az ülőmunka mozgásszervi, érrendszeri és emésztési problémákat okozhat. Nem a helytelen táplálkozás okán bekövetkező elhízás miatt kell fizikailag sanyargatniuk magunkat amúgy is lusta felnőttként. Gyerekként nincs félelemérzet, ha túl gyorsan síel le egy hegyről, nem lesz kék-lila, ha elesik a jégen – vagy, ha igen, az sem érdekli – ,nem fél a víztől és végtelen mennyiségű rohangálásra képes. Ha nem hagyjuk, hogy ezek az érzések elmúljanak, akkor az a gyerek felnőttként is szeretni fog mozogni, időt fog rá szánni és majd az ő gyerekének is meg fogja tudni mutatni, hogy ez miért is olyan nagyszerű dolog.

A magam részéről elég lusta egy ember vagyok és sajna az égvilágon semmi nem kényszerít rá, hogy mozogjak: nem vagyok túlsúlyos, nincsenek mozgásszervi bajaim, simán csak hiúságból szeretnék valamit csinálni magammal már végre. De persze könnyű mindenféle kifogást találni: későn értem haza, most ettem, nincs rá időm, nincs rá pénzem stb.

Szóval. Első kör: vigyük a gyereket sportolni. Második kör: vegyük rá magunkat, hogy sportoljunk. Ehhez azonban azt kellene meglátnom, hogy milyen sport fekszik nekem.

Ezt fogom most elkezdeni, kipróbálni, végigjárni. Majd beszámolok :)